Lengyelországban, a tradíciókat hűen ápolók el sem tudják képzelni, hogy Szentestén ne legyen az asztalon 12 féle étel, vagy hogy ne osztozzon mindenki a karácsonyi ostyán, az „oplatkán”. Ilyenkor mindenki karácsonyi dalokat, kolindákat énekel és természetes, hogy az asztalon egy terítékkel több van…
A Karácsonyhoz, Szentestéhez sokféle szokás kapcsolódik Lengyelországban. Honnan is erednek ezek a hagyományok?
Szerencse egész évben
Jézus születésének előestéjét Wigiliának nevezik (a latin „vigiliare”-virrasztani szóból ered). Ez a nap az elcsendesedés, a várakozás, a belső hang felé fordulás napja, amelyen kötelező jellegű a böjt, az imádkozás és az illedelmes viselkedés. Talán sehol sem olyen ünnepélyes a Szenteste, mint Lengyelországban.
Falun mindig nagy figyelmet fordítottak arra, hogy mi is történt ezen a napon, mivel abban hittek, hogy amilyen ez a nap, olyan lesz a következő egész év is. Így biztosíthatták maguknak a szerencsét; de előfordult, hogy pont az ellenkezője következett be... Úgy tartották, hogy december 24-én semmit sem szabad kölcsönkérni senkitől (és kölcsönbe sem adtak semmit), hogy a házból el ne távozzon a szerencse. Nem volt szabad fát vágni (hogy ne fájjon a fejük), sem szögeket beverni (mivel ez fogfájással fenyegetett). A gyerekeknek illett legalább egy pillanatra belenézniük az iskolai füzetekbe – ez a tanulás iránti érdeklődést és a jövő évi iskolai jó eredményeket „biztosította”. Soha nem szárították ilyenkor a ruhákat; nem aludtak napközben, mert az betegséggel fenyegetett. Veszekedni sem lehetett ezen a napon, hogy ki ne provokálják a családon belüli ellenségeskedést.
A szerencsét némely régióban leginkább azzal biztosították maguknak, hogy úgynevezett „szerencsehozó tréfálkozást–lopkodást” rendeztek: mókából elemeltek egymástól búzával töltött zsákokat vagy más termékeket - mindezt persze csak azért, hogy biztosítsák maguknak a sikert az Új Esztendőben.
Az ünnepi asztal
Sok helyen még ma is követik azt az ólengyel hagyományt, mely szerint csupán az első csillag megjelenésekor ülnek az ünnepi asztalhoz. Általában gondoskodtak arról is, hogy páros számú résztvevője legyen a vacsorának és ilyenkor a 13 fős étkezéstől is ódzkodtak. Az étkezés idején minden szükséges dolognak már az asztalon vagy közvetlenül mellette kellett lennie.
A hiedelem szerint a vacsora végéig nem lehetett felállni, mert az szerencsétlenséget hozott. Az asztal legelőkelőbb részére a kenyeret helyezték azért, hogy soha el ne fogyjon. Jézus születésének emlékére a terítő alá szalmát és pénzt helyeztek, hogy abból is mindig legyen bőven a jövőben. A kanalat nem lehetett addig letenni, amíg minden ételt meg nem kóstoltak.
Az ételek száma a régiótól és a család anyagi helyzetétől függött. Általában 5 és 13 féle ételt kínáltak (páratlan számút). Némely régióban 12 fogással készültek, a 12 apostol tiszteletére. A vacsora mindig böjti jellegű volt. Az asztalt a halételek uralták, de nem hiányozhatott róla a mák sem, amely a szerencse és gazdagság biztosítéka volt.
Az „oplatka”, vagyis az ostyatörés és -osztás már csak Lengyelországban és Litvániában maradt fenn. Ez nem csupán az utolsó vacsora kenyérrel való osztozását, de a pogány idők szokását is magában hordozza, amikor is a barátság és testvériség jeleként osztották el egymás közt a kenyeret. Szívből hitték, hogy aki megosztja másokkal a saját ostyáját, kenyérből sem szenved majd hiányt. Ma jókívánságok kísérik az ostyatörést, s ilyenkor megbocsátják a bántásokat, sértéseket…
Az ünnepi vacsora után „kolindákat”, azaz karácsonyi dalokat énekelnek, majd az éjféli misére indulnak. Falun úgy tartották, hogy aki elsőként lépte át a templom küszöbét, annak lett a következő évben a leggazdagabb termése.
Ön is kipróbálhatja az eredeti lengyel ételreceptjeinket :
Kutia mákos-mézes-mandulás desszert
