Az ünnepség fénypontja volt, mikor a lányok a vízre engedték a különféle gyógynövényekből és virágokból font koszorúikat (wianki).
Az ősi szláv szokásokban és hiedelmekben – melyeknek a gyökerei még a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza – kiemelt szerepet játszik a természet ritmusának megfigyelése. Különös jelentőségük volt azoknak a napoknak, melyeken az évszakok egymásba fordultak. Ekkor tartották a nagy ünnepekkel egybekötött legfontosabb szertartásokat. Ilyen nap, vagyis valójában éjszaka a nyári napforduló, mikor legrövidebb az éjszaka és leghosszabb a nappal. Nagy a jelentősége az éjszakának, hiszen valójában éjszaka zajlanak a legfontosabb szertartások.
A pogány szertartásoknál nagy szerepet tulajdonítottak a jeleknek. Az ünnep idején két dolog volt nagyon fontos: a sötétség és a fény. Az éjszaka közepén a szlávok ilyenkor kivonultak valamilyen elnéptelenedett helyre, például egy régi temetőbe. Ez az elnéptelenedett hely, a komor sötétség helye szimbolizálta az összes emberi félelmet, együtt a legnagyobb félelemmel: a halálfélelemmel. De ezen az éjszakán határt szabtak a sötétség számára. A szentélyeken óriási tüzeket gyújtottak, melyek egészen reggelig égtek, énekkel, tánccal és féktelen mulattsággal kísérve. Az ünnepség fénypontja volt, mikor a lányok a vízre engedték a különféle gyógynövényekből és virágokból font koszorúikat (wianki). Ezeknek a koszorúknak mágikus hatást tulajdonítottak, hittek abban, hogy termékenységet hoznak. A szűziességnek is a szimbólumai voltak. A lány, aki a vízre tette a koszorúját, arra számított, hogy pont Ő, fogja majd kihalászni… a szívének a legkedvesebb, akivel kéz a kézben mehet majd az oltár elé egy koszorúval a fején.
A kereszténység felvételével az egyház ezekbe a szertartásokba beolvasztotta saját ünnepeit. Ennek egyik példája Keresztelő Szent János emléknapja, melyet a naptárban épp erre a napra tettek. A szertartások fennmaradtak, ma is élnek, de elvesztették régi pogány tartalmukat, népi szokásokká váltak. A koszorúk ünnepe ismert volt egész Lengyelországban. Az egyik legünnepélyesebb szertartás Varsóban, a Visztula mellett folyt, ahol a városlakók tömegei gyűltek össze. Krakkóban is ünnepeltek a Visztula mellett, de a mellékfolyóinál is: a Rudawa, Dłubnia, Prądnik és a Wilga partján. A szentiváni tüzeket a környék dombjain gyújtották meg, tűzkörbe kerítve a várost. Miután Krakkót Ausztriához csatolták (1846.) ezeknek az ősi szokásoknak a megtartása a patrióta érzelmek kimutatásának eszközévé vált. Így a Wianki egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Nem véletlen hát az sem, hogy idővel a koszorúk vízre engedésének ünnepe egybeolvadt Wanda legendájával, aki nem akarta kezét a német lovagnak nyújtani. Bizonyosan azért történt ez, mert a Wawel hercegnője a népe iránt érzett szeretetért és a szűzi tisztaságért halt meg. Különös jelentősége volt itt Stanisław Wispiański művének is, mely egyértelmű hatást gyakorolt a krakkói szertartások menetére. A XIX. század végétől a Wawel alatt folyó Visztula partja vált ennek az ünnepnek az egyetlen és állandó helyévé, melyben a művész egy különösen szép, természetes amfiteátrumot látott.
Az I. világháború után egy ideig a Wianki megrendezését a Sokół nevű tornaegylet vállalta. A két világháború között új minőségben jelent meg az ünnep az akkor alakuló Dni Krakowa (Krakkó Napjai) keretein belül. Új elemek jelentek meg, melyek Lengyelország és Krakkó történelméhez kötődtek. A II. világháború után egy újabb látványosságot hoztak létre a Wawel alatt, melynek neve „fény és hang”. Mindig két részből állt: egyrészt egy sajátos színházi előadást lehetett látni a Visztula menti sétányon, másrészt egy óriási tűzbemutatót, mely a legnagyobb látványosság volt Krakkó polgárai számára. A hetvenes években a Wianki rendezője a Gazeta Krakowska nevű lap lett. A nyolcvanas években (a hadiállapot bevezetése után) nem rendezték meg a Wiankit. 1992-ben Krakkó Város Önkormányzata kezdeményezésére újraindították a rendezvényt, mely azonnal nagy népszerűségnek örvendett. Az elmúlt 8 évben a város a rendezvény megszervezését különböző szervezetnek ajánlotta fel. Ennek köszönhetően a krakkóiak különböző forgatókönyvek szerint lefolyó és különböző minőségű rendezvényeken vehettek részt. A nyilvánosság ezeket hol lelkesedéssel, hol inkább kritikusan fogadta. Talán nem ok nélkül… A gyönyörű és mágikus közeg azonban, melyet a Wawel alatt találunk, ahol az évszázados Krakkó tüzeket gyújt, mindenképpen kiváló művészet létrehozására sarkall.
